Azon tűnődtem, hogy vajon létezhet-e olyan, hogy az ember érzi azt, ahogy a testéből kiszáll a lélek. Ezek s még hasonló gondolatokkal éreztem magam, miközben a testem taszított a mély felé. Halk suttogást hallottam. Valamilyen ismerős hang. Magam sem tudtam, hogy honnan. Alig hallgatóan suttogta a nevem az a bizonyos valaki. Mivel nem tudtam válaszolni a torkomon akadt gombóctól, a kísérteties hang egyre hangosabb lett. Addig, amíg olyan hangos nem lett, mintha a fülembe kiabáltak volna. Hirtelen a szemem (csukott állapotából) kipattant, annyira megijedtem a zaj hatására.
A következő pillanatban már a szobámban találtam magam, talpig pizsamában, úgy, hogy a takaró a földön hever és valaki erőteljesen a két vállamnál fogva rázza ki belőlem a szuszt is. Felnéztem az engem bántalmazó őrültre, aki nem volt más - mily meglepő módon -, mint az öcsém, Christopher.
Mivel észrevette, hogy a szemem nyitva van, bár még mindig nem reagálok, abban reménykedve hogy felkelek, vadul elkezdte csapkodni a karom, ellentmondást nem tűrve.
- Sophie!! Kelj már fel! - ordibált.
- Mi az úristen ütött beléd? Megbuggyantál?! Nem érdekel, hogy elkések a suliból - fújtattam, majd lenyúltam a földön kiterült takarómért, majd durcásan a fejemre húztam, haragra gerjesztve evvel Chris-t.
- Suliba?! Normális vagy?? Még csak hajnali három óra! Megvesztél? - meredt rám nagy, kék babaszemeivel. Felnéztem az asztalon lévő sárga órára, majd megállapítottam, hogy az öcsém valóban igazat mondott.
- Oké, de akkor meg minek csapsz ekkora lármát? - néztem a szemébe unottan, mintha evvel szívességet tennék.
- Ezt én kérdezhetném tőled! Te komoly nem hallottál semmit? - csodálkozott. - Pedig már vagy egy félórája be sem áll a szád! Életedben nem beszéltél ennyit, mint ez éjszaka alatt!
- Miről beszélsz? - kezdtem el a szám szélét harapdálni. Rosszat sejtettem. Lehet, hogy hallott mindent, ami a kislánnyal történt?
- Talán arról, hogy egy kislányról beszéltél álmodban, dumáltál hozzá, majd egyszer csak sikítani kezdtél. Röviden ennyi.
- Bocs. Nem vagyok tisztában azokkal a dolgokkal, amiket álmomban teszek... - suttogtam, majd kezemet az ölembe ejtve, bámultam a pöttyös takarómat.
- Soph, ez beteges - ült le mellém lesajnálóan, de sajnálatára pont a lábamra.
- Te idióta! - üvöltöttem - Takarodj a lábamról!
- Mi folyik itt?!
Az utolsó mondat anyu szájából hangzott el, amely rendre utasított miket. Chris felpattant a lábamról (mennyire zsibbadt!), én pedig felültem az ágyamban, közben pedig javulásban reménykedve dörzsölgettem a lábam.
- Bezzeg most tudtok csöndben lenni! Na, halljam, mi történt? - tette csípőre a kezét anyu.
- Én csak... - hebegtem, mivel nem tudtam semmi magyarázatot adni. Magam sem tudtam, mi folyik itt. Ki tudta?
- Soph üvöltözött álmában, én pedig átjöttem, hogy fogja be, mert nem tudok aludni - zárta rövidre a témát Chris. Úgy látszik, ő tudta, hogy mi történt.
- Értem - hümmögött. - De ha fent vagy, miért kell akkor is üvöltözni?
- Mert ráült a térdemre. Tudod, hogy érzékeny - értetlenkedtem.
- Jól van. Mindent értek. Sophie - fordult felém -, te igyál egy pohár vizet és nyugodj meg. Chris, te pedig menj vissza aludni.
Chris lehajtotta a fejét, majd szófogadóan kiment a szobámból, majd maga után becsukta az ajtót. Valószínű, hogy érezte, mi fog történni.
Anyu aggódva fordult felém. - Kicsim, minden rendben? - kérdezte.
- Már mondtam, hogy igen. Hidd el - nyugtáztam a dolgot, mert már egyedül akartam maradni.
- Kislányom, nem normális, hogy naponta rémálmod van. Ez neked sem tesz jót, nem hogy a családnak - nézett rám úgy, mint egy beteg kiskutyára.
- Jó. Ígérem, nem lesz több rémálmom - hazudtam, mert már nagyon elegem volt.
- Ezt nem lehet így. Az álmoknak nem lehet határt szabni. Vagy álmodsz vagy nem. A fantáziád diktál. Nem te - mondta. Hú. Anyám már kész pszichológus.
- Rendben. Nem lesz több ilyen.
- Kicsim, szerintem el kéne menned egy szakemberhez - vágta a fejemhez.
- De, anya... - kezdtem bele, de már le is csapott.
- Nincs de! Ez nem normális! Vagy elmész vagy... - fenyegetőzött. Nem tudom, hova gondolt.
- Vagy?! Bezársz a diliházba?! Vagy mi lesz, ANYA? - keltem ki magamból. Már magam sem tudtam, mit csinálok vagy mit mondok. Csak annyit tudtam, hogy dühös voltam. Nagyon dühös. - Most is aludhatnék, szóval, ha megkérhetlek szépen, menj ki! Aludni akarok! - kiabáltam úgy, mint a sakál.
Szégyelltem magam. De nagyon. Nem tudom, hogy ez az énem hogyan s miként tört elő. De nem én voltam. Nem én... Anyám meredten nézett le rám. Szeme se rebbent. Én pedig ott ültem az ágyban, félig betakarózva, tehetetlenül. Nem tudtam mit tenni. Amit kimondtam, azt kimondtam. Ennyi.
Gondolom, anyu megérezte, hogy most mire gondolok, így nem mondott semmit. Sarkon fordult és elhagyta a szobát. Engem pedig otthagyott, egyedül a sötétben. Rosszabbul éreztem magam, mint az álmomban. Pedig ott sokkal pocsékabbnak tűntek a dolgok.
A szoba némasága viharként csapott le rám, kíméletlenül. Anya szótlansága jobban fájt, mintha szavakat mondott volna. A fájdalom lecsúszott a szívemig, majd ott mérgét kiengedve, árasztotta el a mellkasomat. Lassú, kellemetlen hasogatást éreztem a tüdőm körül, majd lejjebb érkezve a gyomromban éreztette saját kínját. Nem tudtam mit csinálni, visszafeküdtem, betakaróztam, majd csendben bámultam a plafont. A gondolataim pedig egy másiknak ellentmondva ütköztek egymással, evvel pokoli fejfájást okozva.
Nem egészen erre értettem, mikor azt mondtam, hogy egyedül akarok maradni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése