IV. Szakadék

Hangos sikításra keltem. A földszintről jött. Egy kislány hangja volt, aki körülbelül öt éves lehetett. Gyorsan kirepültem az ágyból, felkaptam egy köntöst, belebújtam a mamuszomba, majd lerohantam a lépcsőn, de nem találtam sehol senkit. Ekkor a sikítás elhallgatott. Belestem a konyhába, a nappaliba is, de senkit sem találtam. Visszamentem az emeletre, de nem a saját szobámba, hanem az öcsémébe. Benyitottam, de nem volt az ágyában. Az asztalára néztem, ahol volt egy kis óra. Hajnali fél hármat mutatott. Majd benyitottam anyu szobájába. De ugyanígy jártam.

Visszamentem a földszintre. Újra körülnéztem, de ezúttal minden egyes kis zugot átkutattam. Ekkor újabb sikítás. De ez nem olyan volt, mint az előző. Ez sokkal hangosabb és élesebb volt. Villámként csapott a ház kísérteties csendjébe. Most az utcáról jött. A bejárati ajtóhoz mentem, majd leemeltem a kulcsot a kulcstartóról és kinyitottam. Kiléptem, így a sikítás még hangosabb lett.

Az utcán nem volt senki, a házak ablakában nem égett még villany sem. Csak én keltem fel erre a ricsajra? Jobbra-balra tekingetve kerestem a hang forrását, majd végül a távolban megpillantottam. Valóban egy kislány volt. A domb tetején ült, törökülésben, kezében egy vérvörös lufit szorongatott. Másik kezében egy csíkos - szintén tűzpiros - nyalóka volt. Mindkét kezét a térdén nyugtatta, és úgy sikoltott a távolba. Arckifejezését nem láttam, mivel háttal ült. Még ha szemben lett volna velem, akkor sem láttam volna, hiszen túl távol ült tőlem.

Azon gondolkoztam, hogy vajon odamenjek-e hozzá, vagy sem. Végül leküzdve nem tetszésemet - miszerint nem szeretem a gyerekeket -, erőt vettem magamon, és elindultam a kislány felé. Ahogy sétáltam, egyre hidegebbé és fagyosabbá vált a levegő, így összehúztam magamon a köntösömet, és úgy csoszogtam tovább. A szél is felkerekedett. Egyre jobban fújta a magáét az arcomba, így csökkentve a haladásomat. Mikor a kislánytól úgy ötven méterre lehettem, már alig bírtam lépni.

Nagy nehezen a kislányhoz értem, aki még mindig a távolba meredt, de már nem sikítozott. Csöndben ült, mintha élőhalott volna. Leguggoltam mellé, megráztam a vállát, de nem reagált. Csak meredt a távolba. A vállán keresztül átpillantottam abba az irányba, amerre ő is nézett. Sokkot kaptam. A város romban állt.

Mi egy eldugott részen éltünk. Egy nyugodt, békés helyen, távol a belvárostól. Igazi '70-es évek beli helyre emlékeztethetett, hiszen minden fűszál ragyogóan zöld volt, minden szomszéd csendes volt és naponta körülbelül öt autó (ha) ment át ezen a városrészen.

Hitetlenül fura volt. Mintha a város két részre szakadt volna. Volt a romba dőlt - ami mintha egy másik dimenzió lett volna a domb túloldalán -, és volt a még épen lévő, ahol mi voltunk. Mintha két világ lett volna egy helyen.

Ekkor hangos moraj csapta meg a fülünket, mely a föld mélyéről jött és egyre hangosabb lett. Egyik pillanatról a másikra a talaj el kezdett mozogni a lábunk alatt. Én meg sem tudtam mozdulni az ijedtségtől, ám a kislány még mindig megmerevedve ült a földön és nézte a távolt. Nem volt hova menekülni. Próbáltam egyensúlyozni, kevés sikerrel. Váratlanul egy nagyobb lökés jött, mely a földre kényszerített.

Erős akartam maradni, így tehát felálltam, és a kislány felé mentem, de nem pont őhozzá, hanem a domb csúcsára, ahonnan látni lehetett a belvárost. Embert nem lehetett sehol se látni rajtunk kívül. Vajon mindenki elmenekült, mielőtt mindez történt? Újabb lökést éreztem, de ezúttal sokkal nagyobbat. A talaj szempillantás alatt rendezni kezdett alattam, én viszont nem mozdultam, ugyanis nem tudtam. Csak néztem a földet, és vártam. Vártam valami jelre, valami csodára. De nem történt meg.

A föld tovább és tovább repedt, míg egyik pontból a másikba el nem jutott. Ott megállt és ő is várt valamire. Valami kis szellőre, hogy leszakadjon. Alattam. 

Borzasztó pillanat volt. Csupán pár másodperc volt, de nekem éveknek tűnt, mire megtörtént. Mire megtörtént az a dolog, amire senki sem várt. Én legalábbis biztosan nem.

Az egész úgy történt, hogy lassan, döcögősen minden megindult alattam. Aggódva tekintettem vissza a kislány irányába, aki meg mindig ült. Viszont most engem nézett. Pont engem. Váratlanul történt az egész. A föld tovább szakadt lefelé, én pedig ott álltam a szélén. A teljes vég előtt még megállt egy pillanatra, mintha kételkedne a dolgában. Majd spontán leszakadt, velem együtt. A gyomrom felszaladt a torkomig, így még sikítani sem tudtam. De nem is kellett. A kislány helyettem is sikított. Sikított, sikított, de úgy, mint a sakál. A holtakat felébresztő hang felkúszott az agyamig, majd ott zsibbasztó hatást végezve tette a dolgát.

Az életem pergett le előttem. A gyermekkorom, amikor még anyu rózsaszín ruhákban járatott iskolában (noha én nem akartam), amikor még balettórára is beíratott, gondolván, így majd valamiben különleges leszek. Amint beléptem a tinikorszakba, kezdtem végre a saját lábamra állni, a saját stílusomnak megfelelően öltözködni, ám ilyenkor egyre jobban elzárkóztam a külvilágtól. Körülbelül tizennégy éves voltam, mikor megszöktem otthonról, hogy elmehessek egy rockkoncertre. Bár a anyu utána egy évig nem engedett sehova, de totálisan megérte. Állati nagy buli volt, ahol az A7X volt a fellépő. Emlékszem, ahogy az első sorban epedeztem Synysterért, miközben óriási gitárszólót adva belekacsintott a felé irányuló kamerába. A koncert után oda is mentem hozzájuk, lett közös kép, aláírás, sőt, még a saját basszusgitáromat is aláírták. Később kialakult rólam a teljes kép, anyám legnagyobb sajnálatára. Antiszociális lettem, ki sem mozdultam a szobámból és - újabb csoda folytán - még depresszióba is estem apám halála miatt. Egyik nap Christopher jött be a szobámba és megkérdezte, miért vagyok ilyen. Még csak tizenkét éves volt, és el sem tudtam képzelni, hogyan volt ilyen bölcs már akkoriban. Nem tudtam neki felelni, csupán a vállamat vontam. A lelke mélyén ő is tudta, ha apa halála rázott meg ennyire, de nem akarta kimondani. Közölte velem, hogy neki nagyobb oka lenne a gyászra, mert ő kevésbé ismerte, mint én, mégsem siránkozik, mert ha mégis megtenné, akkor az egész család összeomlana, és mégis kell egy férfi a háznál. Azt is mondta, hogy ezt apa se akarná, hogy emiatt szétszakadjon a kapcsolatunk és életünk végéig csak sírjunk. Csodáltam az öcsémet, amiért olyan fiatalon ilyen nagy szíve volt. Ez idő tájban újra megnyíltam - de csak a családom számára -, mégis ugyanaz a szürke kisegér maradtam. A gimiben megismerkedtem egy fiúval, Martinnal, akivel a második hónapfordulóig jutottunk, de aztán vége lett. Szóval, nem vagyok valami nagyon nagy doki a szerelem területén... És végül itt vagyok, most, 16 évesen, és vége az életemnek. 

Ezen gondolatokkal zárult életem vége. El nem tudtam képzelni, hogy az emberi agy hogy képes ilyen gyorsan egy ember életének ennyi pillanatát egy röpke másodpercben levetíteni, úgy, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem. Utoljára még ránéztem a kislányra, aki halálos nyugodtsággal tekintett vissza. 

Egy hatalmas földrengés kíséretében a talaj a lábam alatt feladta reményét a túlélésben és utolsó reccsenéssel leszakadt. Leszakadt a mélybe, engem pedig taszított magával.

Ekkor már kívülről láttam magam, felülről, a felhők közül. Láttam, ahogy kifejezéstelen tekintettel az arcomon zuhanok a mély felé. Elképzeltem, hogy ha valaki szerettem lenne, mit tenne. Csak lefagyva néznék, ahogy zuhanok vagy esetleg utánam ugrana valaki? 

Ezen merengve csak zuhantam tovább, tovább, a mély felé...