VI. Lucas

Reggel kómásan, óriási gombóccal a torkomban keltem fel, majd miután az órámra pillantva megállapítottam, hogy még csak hajnali hat óra. Mivel tudtam, hogy már úgy is felesleges visszaaludnom, így elterveztem, hogy lassan elkészülődöm. Miután felvettem - számomra - hétköznapi szettemet, hosszú, hollófekete hajamat egy laza copfba fogtam. Ezután a táskámba is bedobtam egy-két cuccot, majd kénytelen voltam lemenni. A konyhába. Anyuhoz.

Vegyes érzelmek közt sétáltam lefelé a lépcsőn, majd az utolsó lépcsőfokon megálltam. Vettem egy mély lélegzetet, majd a korlátot elengedve, lassan lépkedve haladtam a konyha felé.

- Jó reggelt - köszöntem halkan, miközben ügyeltem rá, hogy ne kerüljek szemkontaktusba anyuval.

Nem esett nehezemre, ugyanis őt cseppet sem izgattam, így köszönésképpen is csak dünnyögött valamit, meg sem fordulva a konyhapulttól. Mélyen, legbelül nagyon is fájt, kívül pedig örültem, hogy nem kezd el nekem prédikálni a "kamaszodik a lányom"-témáról. A telefonomat a kezemben szorongatva, arra jutottam, hogy le kéne ülni. Ledobtam a táskámat a konyhapulttal szemben lévő egyik bárszék lábához, majd megkerülve a pultot, kivettem egy poharat a szekrényből. Töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd mivel gondoltam, hogy anyu már nem fog nekem palacsintát sütni - mint tegnap -, így a gyümölcsös tálból elvettem egy banánt és egy almát. Elővettem hozzá egy tálat, majd egy kést, végül gabonapelyhet. Miután visszaültem a székemre, gondosan megpucoltam a gyümölcsöket, ügyet sem vetve a konyhában beálló kínos csendre. Az egész konyhában csak az én késem koppanása hallatszott. Összekockáztam a gyümölcsöket, majd összekevertem a gabonapehellyel. A fiókból kivettem egy kanalat, majd sok próbálkozás után sikerült minimális hangerővel elropogtatni a reggelimet. Mikor már azt hittem, hogy megőrülök a kínos csendtől, dobogást hallottam a lépcső felől. Így arra a következtetésre jutottam, hogy vagy Christophert megszemélyesítő megmentőm érkezett meg vagy egy csillámpóni szökdécsel lefelé szivárványt hányva. Nagy nehezen kizártam a második lehetőséget, így az elsőt felfogva, boldogan nyeltem le a a falatot. A következő pillanatban már ott állt mellettem, bár neki sem volt az a rózsás kedve, ami rá  nem jellemző. Így én is leszedtem a vigyort a képemről és tovább bámultam a reggelimet.

- Jó reggelt - köszönt Chris, majd egy hatalmasat ásítva, kezeit az ég felé tárva nyújtózott egyet.

- Reggelt - dünnyögtünk anyuval valami hasonlót és tovább csináltuk a dolgunkat. Ő tovább tett-vett a konyhában, én pedig tovább böngésztem a közösségi oldalakat a telefonomon.

- Mi a reggeli? - kérdezte Chris, majd a nyakát nyújtva próbálta meglesni, hogy anyu vajon mit csinál reggelire.

- Amit csak akarsz - válaszolt, majd erőltetett mosollyal az arcán felénk fordult. Chris szeme azonnal felcsillant, látván, hogy nyert ügye van reggeli terén.

Elegem lett, így otthagytam a reggelimet, és a telefonommal felvonultam a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem az ágyamra. Ránéztem az órára, de még mindig csak hét óra volt. Úgy döntöttem, hogy elkezdek mangát olvasni. Le is vettem egyet az ágyam fölötti polcról az egyik kedvencemet, a Lovely Complexet, és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem, hogy mire feleszméltem, már 3/4 nyolc volt. Gyorsan hónom alá fogtam a mangát és a telefonommal együtt lerohantam a lépcsőn. Anya a kanapén ült, és nézte a tévét, miközben olvasott valamit. 

- Chris? - kérdeztem anya hátától, miközben a táskámért indultam.

- Már elment - felelt anya olyan stílusban, amit nekünk máskor mindig kikér magának.

- Na de jó - morogtam az orrom alatt, amit anya szerintem már nem is hallott meg.

Gyorsan felkaptam a cipőmet, és elvettem egy banánt a gyümölcsöstálból, majd a mangával együtt bedobtam a táskámba. Odaköszöntem anyának és már kint is voltam a házból. Előttem siető fiatalok rohantak az iskolába. Nyilván ők is elaludtak - gondoltam magamban. Bedugtam a fülhallgatót és sietősre vettem a lépteimet, nehogy elkéssek. Egy tíz perce sétálhattam, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Összerezzentem ijedtemben, kikaptam a fülhallgatót és megfordultam. Egy magas, jóképű, fekete hajú fiú állt mögöttem, acélbetétes bakancsban, óriási hajkoronával, amit egy fekete, nagy karimájú kalappal próbált visszatartani.

- Szia - üdvözölt egy mosollyal.

- Szia.

- Sétálhatok veled a suliig? - kérdezte kicsit zavartan, bár a mosolya változatlan maradt.

- Öhm... Persze - válaszoltam szintén zavarodottan, majd elsöpörtem egy tincset a szemem elől. Ekkor láttam meg egész jelenét, ami hogy is mondjam. Meggyőző volt. Kezeit visszahelyezte a zsebébe, majd lassan elindultunk. Néma csendben battyogtunk egymás mellett. Amikor már úgy éreztem, hogy a kínos csend a koordinációs képességeimet is akadályozza, megálltam egy pillanatra és felé fordultam. 

- Bocsi, de nem hallottam a neved - közöltem kissé ironikusan.

- Talán azért, mert nem is mondtam - vágott vissza. Nem nézett rám, tovább sétált, és az utat fürkészte. A szája sarkában pimasz mosolyt véltem felfedezni.

- Akkor közölnéd velem, hogy ki is vagy? - kérdeztem már kissé felháborodottan.

- Bocsánat. Lucas vagyok. Lucas Thomson - megállt, majd picit megemelte kalapját.

- Sophie. Sophie Parker - nyújtottam a kezem.

- Sophia, nemde bár? - rázta meg a kezem.

- Csak Sophie - közöltem.

- Kár lenne ilyen szép névből egyetlen betűt is kihagyni - mosolyodott el még mindig a kezemet tartva.

Zavartan visszamosolyogtam, majd elengedtem a kezét. Továbbindultam, de ő lefagyott pár másodpercre. Észbe kapott, és hosszú lábaival két lépéssel be is ért. Éreztem, hogy egész úton engem néz a szeme sarkából, de ahányszor csak felnéztem rá, elvonta a tekintetét, és a másik irányba nézett., ugyanakkor az apró mosolya sosem tűnt el. Eléggé kellemetlen volt a helyzet, de nem szóltam egy szót sem róla. Nem beszéltünk többet az iskoláig, de amikor az iskola nagy, vasból kovácsolt, íves kapujához értünk, kénytelen voltam idilli sétánknak véget venni.

- Nos, majd még találkozunk - álltam meg vele szemben és néztem a felém tornyosuló alakjára.

- Ebben biztos vagyok - kacsintott egyet és még szélesebbre húzta a száját.

Hajamat birizgálva intettem egyet, miközben hátráltam két lépést, majd megfordultam és az iskola ajtaja felé vettem az irányt. Fújtam egyet, bár a tarkómon még mindig éreztem a tekintetét, és ez számomra nagyon nyugtalanító volt. Oldalra tekintve a szemem sarkából láttam a srácot, aki a tegnapi reggelemet megkoronázta. Imádkoztam magamban, hogy ma ne találjon meg, de sikeresen bejutottam az épületbe. A folyosóra érve elővettem a táskámból az órarendem, és rájöttem, hogy az első órám elméletileg biológia. A térképet szuggerálva próbáltam rájönni, hogy mégis hogy jutok el a teremig. Nagy nehezen megtaláltam, majd a lépcsőt megcélozva próbáltam feljutni a másodikra. Nehezebben ment, mint gondoltam, mert a diákok szeretnek tömegben járni, így körülbelül minden gyerek vállával a suliból találkoztam, mire feljutottam a lépcsőn. Miután beléptem a terembe, egy pillanatra minden tekintet rám szegeződött, viszont mivel nem voltam túl érdekes számukra (meglepő módon), ezért nem is foglalkoztak velem egy másodpercnél többet. Szokásomhoz híven ismét megcéloztam az utolsó padot. Mire becsengettek, ismét hálát adtam, hogy minden hely betelt, a mellettem lévő széket leszámítva. Miután a tanár belépett a terembe, körbetekintett rajtunk.

- Jó reggelt, gyerekek - köszönt, majd a szekrényhez lépett. Ahhoz képest, hogy még csak reggel nyolc óra volt, az ingét már teljesen átizzadta, és a haja is tincsekben tapadt a homlokára. Egész jóképű, harmincas éveiben járó fiatalember volt. Elővette a könyveket a szekrényből. - Ezeket légyszíves osszátok ki - mutatott az eső padban ülő két lányra. A két lány nagy nehezen felállt és szívességet tevő stílusban megfogták a könyveket és mindenki asztalára ledobtak egyet. Amikor az én padomhoz ér az egyik, a könyvet lecsapva kopogást hallottunk. Mivel senki nem foglalkozott vele, a kopogás megismétlődött.

- Tessék - szólt ki a tanár - Szabad!

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón egy magas, kalapos alak. Lucas volt az.

- Jó napot, Tanár úr! Elnézést. Lucas Thomson vagyok - vette le a kalapját. A teremben megállt a levegő. Minden tekintet Lucasra szegeződött. Lucas személyesen átvette a tanártól a könyvét, és a tanmenetet.

- Gyerekek, mivel Mr. Thomson és családja most költöztek ide, ezért üdvözöljetek még egy új osztálytársatokat, Lucast.

Lucas gyanútlanul körbetekintett a teremben, de egy pillanatban megállt a tekintete. Rajtam. Ugyanannyira meglepetten nézett rám, akárcsak én őrá.

- Úgy látom, pont számodra maradt fent az utolsó szék. Foglalj helyet - utasította a tanár.

A fiú kissé megdöbbenve bámult körbe, majd laza mozdulattal megigazította a táskáját a vállán, majd komótosan elindult a helye felé. Vagyis felém.

- Nos, most már két új osztálytársat is kaptatok. Szavatok nem lehet - vigyorgott vadul a tanár. - Két nap alatt két új barát! Micsoda világ! Örülhetnétek egy kicsit jobban, az én koromban ilyen még nem volt!

- Mintha én szánt szándékkal jöttem volna ide - gondoltam magamban, persze nem mondtam ki.

Lucas közben odaért mellém, de nem ült le, hanem megállt a szék mellett. - Szabad? - kérdezte.

- Látsz máshol helyet? - kérdeztem vissza gúnyosan, de amint kimondtam, meg is bántam. Lehet a reggeli találkozásunk után nem így kellett volna hozzászólnom. Lucas nem válaszolt, kifejezéstelen arccal leült a mellettem lévő székre, és a kalapját maga elé rakta.

A tanár odalépett a táblához, megfogott egy krétát és nagy betűkkel a táblára írta: "MR: IRON SHAWN". - Nos, gyerekek, én Mr. Shawn vagyok. Remélem idő közben, természetesen munka mellett, össze tudunk kovácsolódni. - mondta, majd a saját, szakadt könyvét is elővette.

Mr. Shawn olyasfajta tanár volt, akit mindenki szeretett, mert fiatalos volt, ezáltal könnyen szótértett a fiatalokkal, viszont minden diáklány szívesen le is feküdt volna vele. Kivéve persze engem. Engem legkevésbé hatott meg a "szexi" Mr. Shawn, de nem különösebben más férfi egyed sem.

Mr. Shawn egész órán a jövőbeli feladatainkkal szembesített és próbált ismerkedni, már aki engedte. Én hátul, a sarokban próbáltam nem-létezemet játszani. Reméltem, hogy Lucas ezúttal nem olyan szűkszavú lesz, mint reggel, de tévedtem. Egész órán az állát a maga elé letett kalapon pihentette, és amint megszólalt az utolsó csengő, felpattant és szélsebesen kiviharzott a teremből. Zavarodottan összepakoltam a cuccaim, majd én is kiindultam a teremből. A nap folyamán többet nem is láttam, így amikor véget ért a nap, magányosan állva az iskola kapui előtt jutott el a tudatomig, hogy bizony ma is egyedül megyek haza.

Így bedugtam a fülhallgatót, feltettem a napszemüveget, és a nappal szemben, magányosan sétáltam hazafelé. Otthon egyenesen a szobámba indulva, folytattam a reggel elkezdett mangát. Fél óra sem telt el, csengetést hallottam lentről. Anya épp kinyitotta az ajtót, amikor odaértem a lépcső tetejére. 

- Nem... ez nem lehet... ez teljességgel lehetetlen... - suttogtam magamnak a félhomályban.

Fentről letekintve, egy anyára tornyosuló kalapot láttam meg. 

- Jó napot kívánok, Lucas vagyok. És Sophiát keresem.

V. Szürke hajnal

Azon tűnődtem, hogy vajon létezhet-e olyan, hogy az ember érzi azt, ahogy a testéből kiszáll a lélek. Ezek s még hasonló gondolatokkal éreztem magam, miközben a testem taszított a mély felé. Halk suttogást hallottam. Valamilyen ismerős hang. Magam sem tudtam, hogy honnan. Alig hallgatóan suttogta a nevem az a bizonyos valaki. Mivel nem tudtam válaszolni a torkomon akadt gombóctól, a kísérteties hang egyre hangosabb lett. Addig, amíg olyan hangos nem lett, mintha a fülembe kiabáltak volna. Hirtelen a szemem (csukott állapotából) kipattant, annyira megijedtem a zaj hatására.

A következő pillanatban már a szobámban találtam magam, talpig pizsamában, úgy, hogy a takaró a földön hever és valaki erőteljesen a két vállamnál fogva rázza ki belőlem a szuszt is. Felnéztem az engem bántalmazó őrültre, aki nem volt más - mily meglepő módon -, mint az öcsém, Christopher.

Mivel észrevette, hogy a szemem nyitva van, bár még mindig nem reagálok, abban reménykedve hogy felkelek, vadul elkezdte csapkodni a karom, ellentmondást nem tűrve. 

- Sophie!! Kelj már fel! - ordibált.

- Mi az úristen ütött beléd? Megbuggyantál?! Nem érdekel, hogy elkések a suliból - fújtattam, majd lenyúltam a földön kiterült takarómért, majd durcásan a fejemre húztam, haragra gerjesztve evvel Chris-t. 

- Suliba?! Normális vagy?? Még csak hajnali három óra! Megvesztél? - meredt rám nagy, kék babaszemeivel. Felnéztem az asztalon lévő sárga órára, majd megállapítottam, hogy az öcsém valóban igazat mondott.

- Oké, de akkor meg minek csapsz ekkora lármát? - néztem a szemébe unottan, mintha evvel szívességet tennék. 

- Ezt én kérdezhetném tőled! Te komoly nem hallottál semmit? - csodálkozott. - Pedig már vagy egy félórája be sem áll a szád! Életedben nem beszéltél ennyit, mint ez éjszaka alatt!

- Miről beszélsz? - kezdtem el a szám szélét harapdálni. Rosszat sejtettem. Lehet, hogy hallott mindent, ami a kislánnyal történt?

- Talán arról, hogy egy kislányról beszéltél álmodban, dumáltál hozzá, majd egyszer csak sikítani kezdtél. Röviden ennyi. 

- Bocs. Nem vagyok tisztában azokkal a dolgokkal, amiket álmomban teszek... - suttogtam, majd kezemet az ölembe ejtve, bámultam a pöttyös takarómat.

- Soph, ez beteges - ült le mellém lesajnálóan, de sajnálatára pont a lábamra.

- Te idióta! - üvöltöttem - Takarodj a lábamról!

- Mi folyik itt?!

Az utolsó mondat anyu szájából hangzott el, amely rendre utasított miket. Chris felpattant a lábamról (mennyire zsibbadt!), én pedig felültem az ágyamban, közben pedig javulásban reménykedve dörzsölgettem a lábam.

- Bezzeg most tudtok csöndben lenni! Na, halljam, mi történt? - tette csípőre a kezét anyu.

- Én csak... - hebegtem, mivel nem tudtam semmi magyarázatot adni. Magam sem tudtam, mi folyik itt. Ki tudta?

- Soph üvöltözött álmában, én pedig átjöttem, hogy fogja be, mert nem tudok aludni - zárta rövidre a témát Chris. Úgy látszik, ő tudta, hogy mi történt.

- Értem - hümmögött. - De ha fent vagy, miért kell akkor is üvöltözni?

- Mert ráült a térdemre. Tudod, hogy érzékeny - értetlenkedtem.

- Jól van. Mindent értek. Sophie - fordult felém -, te igyál egy pohár vizet és nyugodj meg. Chris, te pedig menj vissza aludni.

Chris lehajtotta a fejét, majd szófogadóan kiment a szobámból, majd maga után becsukta az ajtót. Valószínű, hogy érezte, mi fog történni.

Anyu aggódva fordult felém. - Kicsim, minden rendben? - kérdezte.

- Már mondtam, hogy igen. Hidd el - nyugtáztam a dolgot, mert már egyedül akartam maradni.

- Kislányom, nem normális, hogy naponta rémálmod van. Ez neked sem tesz jót, nem hogy a családnak - nézett rám úgy, mint egy beteg kiskutyára.

- Jó. Ígérem, nem lesz több rémálmom - hazudtam, mert már nagyon elegem volt.

- Ezt nem lehet így. Az álmoknak nem lehet határt szabni. Vagy álmodsz vagy nem. A fantáziád diktál. Nem te - mondta. Hú. Anyám már kész pszichológus.

- Rendben. Nem lesz több ilyen.

- Kicsim, szerintem el kéne menned egy szakemberhez - vágta a fejemhez.

- De, anya... - kezdtem bele, de már le is csapott.

- Nincs de! Ez nem normális! Vagy elmész vagy... - fenyegetőzött. Nem tudom, hova gondolt.

- Vagy?! Bezársz a diliházba?! Vagy mi lesz, ANYA? - keltem ki magamból. Már magam sem tudtam, mit csinálok vagy mit mondok. Csak annyit tudtam, hogy dühös voltam. Nagyon dühös. - Most is aludhatnék, szóval, ha megkérhetlek szépen, menj ki! Aludni akarok! - kiabáltam úgy, mint a sakál.

Szégyelltem magam. De nagyon. Nem tudom, hogy ez az énem hogyan s miként tört elő. De nem én voltam. Nem én... Anyám meredten nézett le rám. Szeme se rebbent. Én pedig ott ültem az ágyban, félig betakarózva, tehetetlenül. Nem tudtam mit tenni. Amit kimondtam, azt kimondtam. Ennyi.

Gondolom, anyu megérezte, hogy most mire gondolok, így nem mondott semmit. Sarkon fordult és elhagyta a szobát. Engem pedig otthagyott, egyedül a sötétben. Rosszabbul éreztem magam, mint az álmomban. Pedig ott sokkal pocsékabbnak tűntek a dolgok.

A szoba némasága viharként csapott le rám, kíméletlenül. Anya szótlansága jobban fájt, mintha szavakat mondott volna. A fájdalom lecsúszott a szívemig, majd ott mérgét kiengedve, árasztotta el a mellkasomat. Lassú, kellemetlen hasogatást éreztem a tüdőm körül, majd lejjebb érkezve a gyomromban éreztette saját kínját. Nem tudtam mit csinálni, visszafeküdtem, betakaróztam, majd csendben bámultam a plafont. A gondolataim pedig egy másiknak ellentmondva ütköztek egymással, evvel pokoli fejfájást okozva.

Nem egészen erre értettem, mikor azt mondtam, hogy egyedül akarok maradni...

IV. Szakadék

Hangos sikításra keltem. A földszintről jött. Egy kislány hangja volt, aki körülbelül öt éves lehetett. Gyorsan kirepültem az ágyból, felkaptam egy köntöst, belebújtam a mamuszomba, majd lerohantam a lépcsőn, de nem találtam sehol senkit. Ekkor a sikítás elhallgatott. Belestem a konyhába, a nappaliba is, de senkit sem találtam. Visszamentem az emeletre, de nem a saját szobámba, hanem az öcsémébe. Benyitottam, de nem volt az ágyában. Az asztalára néztem, ahol volt egy kis óra. Hajnali fél hármat mutatott. Majd benyitottam anyu szobájába. De ugyanígy jártam.

Visszamentem a földszintre. Újra körülnéztem, de ezúttal minden egyes kis zugot átkutattam. Ekkor újabb sikítás. De ez nem olyan volt, mint az előző. Ez sokkal hangosabb és élesebb volt. Villámként csapott a ház kísérteties csendjébe. Most az utcáról jött. A bejárati ajtóhoz mentem, majd leemeltem a kulcsot a kulcstartóról és kinyitottam. Kiléptem, így a sikítás még hangosabb lett.

Az utcán nem volt senki, a házak ablakában nem égett még villany sem. Csak én keltem fel erre a ricsajra? Jobbra-balra tekingetve kerestem a hang forrását, majd végül a távolban megpillantottam. Valóban egy kislány volt. A domb tetején ült, törökülésben, kezében egy vérvörös lufit szorongatott. Másik kezében egy csíkos - szintén tűzpiros - nyalóka volt. Mindkét kezét a térdén nyugtatta, és úgy sikoltott a távolba. Arckifejezését nem láttam, mivel háttal ült. Még ha szemben lett volna velem, akkor sem láttam volna, hiszen túl távol ült tőlem.

Azon gondolkoztam, hogy vajon odamenjek-e hozzá, vagy sem. Végül leküzdve nem tetszésemet - miszerint nem szeretem a gyerekeket -, erőt vettem magamon, és elindultam a kislány felé. Ahogy sétáltam, egyre hidegebbé és fagyosabbá vált a levegő, így összehúztam magamon a köntösömet, és úgy csoszogtam tovább. A szél is felkerekedett. Egyre jobban fújta a magáét az arcomba, így csökkentve a haladásomat. Mikor a kislánytól úgy ötven méterre lehettem, már alig bírtam lépni.

Nagy nehezen a kislányhoz értem, aki még mindig a távolba meredt, de már nem sikítozott. Csöndben ült, mintha élőhalott volna. Leguggoltam mellé, megráztam a vállát, de nem reagált. Csak meredt a távolba. A vállán keresztül átpillantottam abba az irányba, amerre ő is nézett. Sokkot kaptam. A város romban állt.

Mi egy eldugott részen éltünk. Egy nyugodt, békés helyen, távol a belvárostól. Igazi '70-es évek beli helyre emlékeztethetett, hiszen minden fűszál ragyogóan zöld volt, minden szomszéd csendes volt és naponta körülbelül öt autó (ha) ment át ezen a városrészen.

Hitetlenül fura volt. Mintha a város két részre szakadt volna. Volt a romba dőlt - ami mintha egy másik dimenzió lett volna a domb túloldalán -, és volt a még épen lévő, ahol mi voltunk. Mintha két világ lett volna egy helyen.

Ekkor hangos moraj csapta meg a fülünket, mely a föld mélyéről jött és egyre hangosabb lett. Egyik pillanatról a másikra a talaj el kezdett mozogni a lábunk alatt. Én meg sem tudtam mozdulni az ijedtségtől, ám a kislány még mindig megmerevedve ült a földön és nézte a távolt. Nem volt hova menekülni. Próbáltam egyensúlyozni, kevés sikerrel. Váratlanul egy nagyobb lökés jött, mely a földre kényszerített.

Erős akartam maradni, így tehát felálltam, és a kislány felé mentem, de nem pont őhozzá, hanem a domb csúcsára, ahonnan látni lehetett a belvárost. Embert nem lehetett sehol se látni rajtunk kívül. Vajon mindenki elmenekült, mielőtt mindez történt? Újabb lökést éreztem, de ezúttal sokkal nagyobbat. A talaj szempillantás alatt rendezni kezdett alattam, én viszont nem mozdultam, ugyanis nem tudtam. Csak néztem a földet, és vártam. Vártam valami jelre, valami csodára. De nem történt meg.

A föld tovább és tovább repedt, míg egyik pontból a másikba el nem jutott. Ott megállt és ő is várt valamire. Valami kis szellőre, hogy leszakadjon. Alattam. 

Borzasztó pillanat volt. Csupán pár másodperc volt, de nekem éveknek tűnt, mire megtörtént. Mire megtörtént az a dolog, amire senki sem várt. Én legalábbis biztosan nem.

Az egész úgy történt, hogy lassan, döcögősen minden megindult alattam. Aggódva tekintettem vissza a kislány irányába, aki meg mindig ült. Viszont most engem nézett. Pont engem. Váratlanul történt az egész. A föld tovább szakadt lefelé, én pedig ott álltam a szélén. A teljes vég előtt még megállt egy pillanatra, mintha kételkedne a dolgában. Majd spontán leszakadt, velem együtt. A gyomrom felszaladt a torkomig, így még sikítani sem tudtam. De nem is kellett. A kislány helyettem is sikított. Sikított, sikított, de úgy, mint a sakál. A holtakat felébresztő hang felkúszott az agyamig, majd ott zsibbasztó hatást végezve tette a dolgát.

Az életem pergett le előttem. A gyermekkorom, amikor még anyu rózsaszín ruhákban járatott iskolában (noha én nem akartam), amikor még balettórára is beíratott, gondolván, így majd valamiben különleges leszek. Amint beléptem a tinikorszakba, kezdtem végre a saját lábamra állni, a saját stílusomnak megfelelően öltözködni, ám ilyenkor egyre jobban elzárkóztam a külvilágtól. Körülbelül tizennégy éves voltam, mikor megszöktem otthonról, hogy elmehessek egy rockkoncertre. Bár a anyu utána egy évig nem engedett sehova, de totálisan megérte. Állati nagy buli volt, ahol az A7X volt a fellépő. Emlékszem, ahogy az első sorban epedeztem Synysterért, miközben óriási gitárszólót adva belekacsintott a felé irányuló kamerába. A koncert után oda is mentem hozzájuk, lett közös kép, aláírás, sőt, még a saját basszusgitáromat is aláírták. Később kialakult rólam a teljes kép, anyám legnagyobb sajnálatára. Antiszociális lettem, ki sem mozdultam a szobámból és - újabb csoda folytán - még depresszióba is estem apám halála miatt. Egyik nap Christopher jött be a szobámba és megkérdezte, miért vagyok ilyen. Még csak tizenkét éves volt, és el sem tudtam képzelni, hogyan volt ilyen bölcs már akkoriban. Nem tudtam neki felelni, csupán a vállamat vontam. A lelke mélyén ő is tudta, ha apa halála rázott meg ennyire, de nem akarta kimondani. Közölte velem, hogy neki nagyobb oka lenne a gyászra, mert ő kevésbé ismerte, mint én, mégsem siránkozik, mert ha mégis megtenné, akkor az egész család összeomlana, és mégis kell egy férfi a háznál. Azt is mondta, hogy ezt apa se akarná, hogy emiatt szétszakadjon a kapcsolatunk és életünk végéig csak sírjunk. Csodáltam az öcsémet, amiért olyan fiatalon ilyen nagy szíve volt. Ez idő tájban újra megnyíltam - de csak a családom számára -, mégis ugyanaz a szürke kisegér maradtam. A gimiben megismerkedtem egy fiúval, Martinnal, akivel a második hónapfordulóig jutottunk, de aztán vége lett. Szóval, nem vagyok valami nagyon nagy doki a szerelem területén... És végül itt vagyok, most, 16 évesen, és vége az életemnek. 

Ezen gondolatokkal zárult életem vége. El nem tudtam képzelni, hogy az emberi agy hogy képes ilyen gyorsan egy ember életének ennyi pillanatát egy röpke másodpercben levetíteni, úgy, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem. Utoljára még ránéztem a kislányra, aki halálos nyugodtsággal tekintett vissza. 

Egy hatalmas földrengés kíséretében a talaj a lábam alatt feladta reményét a túlélésben és utolsó reccsenéssel leszakadt. Leszakadt a mélybe, engem pedig taszított magával.

Ekkor már kívülről láttam magam, felülről, a felhők közül. Láttam, ahogy kifejezéstelen tekintettel az arcomon zuhanok a mély felé. Elképzeltem, hogy ha valaki szerettem lenne, mit tenne. Csak lefagyva néznék, ahogy zuhanok vagy esetleg utánam ugrana valaki? 

Ezen merengve csak zuhantam tovább, tovább, a mély felé...

III. Újra a gitárommal

- Gyerünk! Indulj már!... - adtam ki a a parancsot a lábaimnak, de képtelenek voltam megmozdulni.

Miután a lábaim végre szót fogadtak lassú, de mondhatni magabiztos léptekkel közeledtem a bejáratot elálló diákcsoport felé, abban reménykedve, hogy majd utat tudok szorítani magamnak.

- Hé, te! - hallottam valaki éles kiáltását a fülem mögött. Nem tudom, honnan, de mégis éreztem, hogy nekem szól. Ezért megpördültem a tengelyem körül, és egy két méter magas, szőke hajú fiúval kerültem szemben.

Elborzadva néztem végig a külsején, látva, hogy tele van márkás cuccokkal, és férfiasságát a legjobb telefonnal és a felállított hajára rakott sapkával fejezte ki. Elképzelni sem tudtam, hogy ez a srác mit akarhat tőlem, hiszen meg voltam róla győződve, hogy a telefonjának a névjegyzéke tele van jobbnál jobb kinézetű, ám mégis buta lányoknak a telefonszámával. A fiú arcán tisztán látni lehetett, hogy nem csajozni jött oda hozzám... De akkor mégis mit akarhat?

- Miért? - tette fel spontán ezt az egyszerű kérdést, majd végigpásztázott a világoskék szemeivel.

- Mit miért? - válaszoltam szintén kérdéssel, majd átfutott a saját öltözékemen a tekintetem, hogy mégis mi kivetnivaló van rajta.

- Miért kell ennyire gótnak lenned? Nem lehetnél normális, mint bárki más? Nézzél má' végig magadon! - kiabálta, mire az egész iskola minket nézett. Kezével gesztikulált, hogy nyomatékosítsa a szavait. Nem tűrhettem, hogy stílusomat, de főleg a becsületemet ennyire a földbe tiporják, így hát kiálltam a magam és az általam képviselt stílust mellett.

- Attól, hogy valaki feketét hord, nem feltétlenül gót... - suttogtam. Na igen. Ez volt az a nagy "kiállás" magamért. Sose voltam az ilyenekbe jó. Mindig úgy tettem, mintha ezek elmentek volna a fülem mellett, pedig mindig minden egyes sértés a szívemben egy aprócska tőr volt, amely minden egyes alkalommal újra és újra megcsavar valaki.

- Bocsika, nem hallom - szólt a srác, majd közelebb hajolt, kezét a füléhez téve nevettetett ki. Most már mindenki körénk gyűlt. - Látszik, hogy új vagy, emo - nyugtázta le a dolgot, majd otthagyott.

Én ott maradtam egyedül, miközben a tömeg még mindig körülöttem állt egy körben. Éreztem, ahogy felmegy a pumpa az agyamig, majd a vér annyira lüktet a fülemben, hogy nem hallottam a külvilágot. A kezeim ökölbe szorultak, feszesen lógtak a testem mellett. Szemeimmel óvatosan körültekintettem, kerestem a támaszt adó öcsémet, de nem láttam sehol. Így még mindig az iskolával háttal álltam, körülöttem diákok tömege figyelte minden egyes mozdulatomat és lélegzetvételemet, hogy mégis mit fogok erre lépni.

Elhatároztam, hogy nem fogok az első nap balhéba keveredni. Próbáltam megnyugtatni magam, kevés sikerrel. Úgy döntöttem, lehűtöm magam egy kis hideg vízzel. De hogy jutok túl a tömegen? Végül kifújtam a levegőt, majd erőteljes mozdulattal megfordultam és magabiztos léptekkel indultam előre, az emberek közé. Vállammal utat törtem magamnak, valakit mellkasba is vágtam, de nem nagyon érdekelt.

Noha nem ismertem magam az iskolában, reméltem, hogy a bejárathoz közel van egy mosdó. Ez így is volt. Berontottam, majd a csaphoz léptem. Végignéztem magamon a tükörben, és újra megállapítottam - mint mindig -, hogy amikor dühös vagyok, akkor bizony vörös is. Fülsüketítő csengő károsította meg a fülkagylóimat, jelezvén, hogy pontban nyolc óra, vagyis kezdődik a tanítás. Gyorsan megmostam az arcom, megtöröltem pár kéztörlőben, majd rohantam, bár magam sem tudtam, hogy hova.

Egyedül bandukoltam a folyosókon, egy táblát keresve, hogy mégis hova kéne mennem. Végül nem tudtam más megoldást találni, odamentem a portáshoz. Egy nagyon kedves, fiatal nő volt, aki segítőkészen bámult rám a szemüvege mögül.

- Elnézést - mondtam -, meg tudná mondani, hogy hova kell mennem órára? Új vagyok és nem nagyon ismerem a helyet.

- Persze - hangja épp olyan lágyan csengő és bajos volt, mint a kinézete. - Megmondaná a nevét, kedves?

- Sophia Parker - mondtam büszkén édesapám családnevét.

- Máris... - motyogta a nő, majd mindent bepütyögött a gépébe, és vártam, hogy keressen. - Meg is van. - mondta a nő egy idő után. - Itt van a tanmenet, plusz egy kis útbaigazítás, ha eltévednél. Most a 202-esbe kell menned - mondta, majd átnyújtott egy köteg papírt.

- Köszönöm szépen - hálálkodtam, majd átvettem a papírokat. - Viszlát.

- Sok sikert, kicsikém - szólt még utánam a nő, miután már elindultam.

Reménykedve indultam meg a második emelet felé, kezemben a suli térképével. Ez tiszta Roxfort... - gondoltam, majd tovább haladtam felfelé, a lépcsőn.

Mikor ott álltam a terem ajtaja előtt, elkapott a sokk. Mit fognak mondani, ha bemegyek? És ÉN mit fogok mondani, ha bemegyek? Ezek, és még hasonló kérdések kavarogtak a fejemben. Váratlanul, a testem rögtönözni kezdett, és bekopogtam a terembe. Odabent minden elcsendesült.

- Igen, tessék! - hallottam belülről egy nő hangját, nyilván a tanárét.

Nem volt mit tenni, kénytelen voltam benyitni. Megszorítottam a kilincset, és a kezemmel - melyet mázsás súlyúnak éreztem - lassan lenyomtam azt. Benyitottam, majd beléptem, de az ajtót nem csuktam be. Körültekintettem. Zömében huszonegyedik századi gyerek, akiket nyilván csak a haverjaik, a pia, a drog, meg a hasonlók érdekelnek. Gyorsan el is kaptam a tekintetem róluk, majd a tanárra meredtem, aki engem figyelt kíváncsi szemeivel.

- Ömm, izé... Elnézést, eltévedtem... - próbálta menteni a menthetőt. Mögöttem az osztály halkan kuncogott egy jót. Marha jó... - gondoltam magamban.

- Ön az új lány? - kérdezte, majd lehúzta az orráig a szemüvegét, és onnan stírölte végig a ruházatomat. Némán bólintottam. Úgy álltam ott, mint egy darab hús, ami arra vár, hogy a keselyűk megtalálják. - Talán nem tud beszélni?! Feleljen! Hogy hívják? Még köszönni sem köszönt! - háborodott fel a hisztérika, és ahogy gesztikulált, a szemüvege egyre jobban lecsúszott az orrán. Azt hittem, mindjárt leesik.

- De... - feleltem ismét, alig hallhatóan. - Sophia Parker vagyok.

- Csodás... - engedett meg magának a nő egy kis iróniát, majd az osztály felé fordult. - Nos, ő az új osztálytársatok, Miss Parker. Legyetek jó hozzá, meg a többi... - mondta, majd egy hesegető mozdulattal elzavarta maga elől a "gondot", vagyis engem. - Üljön le valahova - mondta végszóként és visszasétált a saját asztalához.

Gyorsan körültekintettem, hogy hol volna olyan hely, ahol nekem is nagyjából megfelel. Tudtam, hogy az első napnál az ülésrend nagyon fontos, hisz ott kell ülnöm egész évben. De nem nagyon volt választási lehetőség, csak leghátul, egy kettes pad. Hálát adtam Istennek, amiért megáldott egy egyedüli paddal, amit csak én birtokolhatok. Így az esélyét annak, hogy valaki hozzám szól, lecsökkentettem húsz százalékra.

Lassan hátrasétáltam. Amint mentem a padsorok között, éreztem - megint -, hogy mindenki engem néz. Próbáltam nem rá gondolni, mert ha rá gondolok, akkor mindig valami történik. Megbotlok, elesek, kiszúrom valaki szemét véletlenül, stb... Így leültem hátra, egyedül. Felraktam a táskám az asztalra, majd egy tollat és a füzetemet, ami olyan mindenes füzet volt; voltak benne dalszövegek, versek, történetetek, sőt, egy rész kottaként is funkcionált.

Röptében leírtam azokat az infókat, amiket a táblán láttam, majd a tanárra próbáltam figyelni... Gondolataim teljesen máshol jártak. Mégis milyen lenne az új házban, ha még apa is élne? Veszekednének a szüleink? Nem tudni. Majd a fantáziám olyan rocklegendákra kalauzolt, mint a volt Guns N' Roses gitárosa, Slash. Gondolkodtam azon, milyen lenne vele élőben találkozni, hogyan és miről tudnánk beszélgetni. Az álmodozásomból a tanár keltett fel.

- Jól van, mehettek szünetre - intett az ajtó felé, szabad utat engedve.

Nem figyeltem semmire, így azt sem tudtam, hogy miről volt szó órán. Nem láttam a táblán semmit, így összepakoltam a cuccom, megfogtam a táskám, és kiviharzottam a teremből. Lementem a büfébe, vettem egy innit, majd kiültem az iskola udvarára, tovább álmodozni. Mikor ismét megszólalt fülsüketítő csengő, visszaindultam a terembe.

A nap további rész ugyanígy telt. Lediktálták az órarendet, megkaptuk a könyveinknek az egy részét, majd mehettünk utunkra. A nap végén lesiettem a suli elé, és vártam Chris-t. Miután már 10-15 perce ott vártam, kezdtem gyanítani, hogy az "új haverjaival" elment valahova szórakozni. Csodás... -gondoltam magamban, majd hazafelé vettem az utat. Az utam szintén csendben telt, mint idefelé, majd mikor a házunk elé értem, megálltam. Vettem egy mély lélegzetet, és benyitottam.

- Szia anya! - kiáltottam, de éreztem, hogy a konyhában van, ezért megindultam a tányércsörömpölés irányába, és mint jól sejtettem, ott volt.

- Szia kicsim! - köszöntött, miközben éppen a szekrény legfelső polcáról akart leszedni valamit. - Milyen napod volt? - érdeklődött. Ettől a kérdéstől mindig is féltem. Most mit mondjak?

- Mondhatni jó volt... - védekeztem a záporozó kérdésektől, és a hűtő ajtajának menedékébe bújtam.

- Szereztél barátokat? - tette fel a vérfagyasztó kérdést. Úgy csapott, le mint a villám. Hirtelen és halálosan.

- Nem éppen... - mormoltam az orrom alá, majd a reggeli incidensre gondoltam. - Figyelj, én most felmegyek a szobámba, jó?

- Jó, menj csak... - sóhajtott egyet beleegyezésképpen.

Megfogtam egy két csokit, meg egy doboz narancslevet, ugyanis nem terveztem, hogy lejövök még normális emberek közé. Hiába, nem az a kommunikatív ember voltam a családban. Ezt a szerepet Chris töltötte be. Felmentem a szobámba, majd a gitáromat a kezembe véve - amit már vagy ezer éve nem használtam - leültem az ágyamra, és elkezdtem az akkordokat lefogni. Végül, egy fél óra alatt, minden az eszembe jutott, amit eddig tanultam. Kotorásztam az agyamban, hogy mit játsszak, míg az egyik kedvencem mellett döntöttem. Feltettem a fejhallgatóm, a jobb zene érdekében majd elindítottam Escape The Fate - The Flood c. számát. Csak úgy dübörögtek a húrok a szobámban, de én semmit nem hallottam a basszusgitárom csodálatos hangjából.

Estig csak is gitároztam, nem foglalkoztam semmi mással. Fél tizenegy körül elmentem fürödni. Mikor kiléptem a szobámból, láttam, hogy Chris szobájában ég a villany. Legalább hazaért - gondoltam, majd bementem a fürdőbe.

Mikor kész voltam, visszamentem a szobámba, ahol még folytattam a gitározást egy "kicsit" és hajnali egy óra körül végre nyugovóra tértem.

II. Az első reggel...

Az éjszaka folyamán valahogy sikerült visszaaludnom.

A telefonom ébresztett. A borzalmas körülmények után mégis sikerült viszonylag nyugodtan felkelnem, és már a lábaim is szót fogadtak. Miközben kinyomtam a telefonból szóló Avenged Sevenfold - Bat Country című számát, felvettem a reggeli hűvösben a puha köntösöm. Komótosan a fürdőszoba felé mentem, majd megmosakodtam, fogat mostam. Miután felöltöztem, Lementem reggelizni. Anyu és az öcsém már ott voltak. Előszeretettel készítették a finom palacsintát, pont úgy, ahogy szeretem, gyümölccsel a tetején. 

- Jó reggelt - köszöntem, majd leültem a konyhapult egyik bárszékére. Töltöttem egy pohár narancslevet, és azt kortyolgatva hallgattam anyukám és az öcsém közötti civakodást.

- ..., de kicsim muszáj menned. Ha nem mész iskolába, buta maradsz és majd mindenki ki fog nevetni - próbálta anyu megnyugtatni az öcsémet, Christophert. 

- De anya! Nem akarok iskolába menni! Majd itthon maradok. Tudok magamra vigyázni - érvelt Chris. 

Chris-nek ugyanúgy új suliba kellett mennie, mint nekem. Velem ellentétben neki annyi mázlija volt, hogy míg ő gólyaként kilencedik osztályban, én tizenegyedikben folytattam tanulmányaimat. Az öcsém volt a leglustább ember a földön, egész nap csak a haverjaival lógott. Mindeddig. Azonban most, hogy Chicago-ba költöztünk, újra kellett kezdeni az életünket. A ház tele volt kipakolatlan dobozokkal, noha a a ház nagy volt. Avval ellentétben, hogy a házunk akkora volt, mint egy labirintus, nem lehetett háziállatunk. Anyu allergiás a macskaszőrre, de más állatot pedig nem akart. Így hát maradtunk hárman a lakásban; anyu, az öcsém (aki elment egy háziállatnak) és én. 

- Avval tisztában vagyok, hogy tudsz magadra vigyázni, de akkor is mész iskolába. A vitát lezártam. - fejezte be anyu a csetepatét, majd elém tolt egy tányért, rajta meleg palacsintával. 

Az öcsém morogva nyugtázta a dolgot, majd felment a szobájába, hogy összepakolja a cuccát. Én lassan ettem a reggelimet, miközben csekkoltam a közösségi oldalakat, hogy a volt osztálytársaimnak milyen az első napja. Rengeteg selfie árasztotta el az oldalakat, miszerint "utálom a hétfőt"... Gyors mozdulatokkal görgettem lefelé, majd eleget látva lecsaptam a telefont az asztalra. 

Miután megettem a reggelimet, én is felmentem a cuccomért. A táskámat megpakoltam különféle fölösleges cuccokkal. Utoljára ránéztem a sarokban fekvő gitáromra, ami csak úgy sírt utána, hogy valaki végre játsszon rajta. Majd, ha hazajöttem, gondoltam magamban, majd ezeket a gondolatokat a hangszer felé irányítottam. 

Lebattyogtam a lépcsőn, majd nehézkesen felhúztam a cipőmet. 

- Chris, gyere már! Elkésünk! - kiabáltam fel a lépcsőn, de semmi válasz nem jött. Már megindultam volna az emelet felé, de akkor borzasztó nagy puffanással egyetemben Chris megjelent a lépcső tetején. A hang mellé egy nagy grimasz jelent meg az arcán.

- Ez meg mi volt? - érdeklődtem, majd a hang irányába mutattam. 

- Passz, de biztos nagy rumlit csinált - vonta meg a vállát, majd lesuhant a lépcsőn. Felkapta a tornacsukáját, a táskáját a vállára csapta. - Mehetünk. - mosolygott. 

- Idióta - nevettem, majd beletúrtam kusza, selymes, szőke hajába. Fura genetikai dolgok történtek nálunk, a családban. Mindenkinek szőke haja volt, anyutól kezdve apuig - aki már hat éve halott volt -, csupán nekem volt hollófekete hajam. 

Amint kiléptünk az utcára, sok diákot pillantottunk meg, akik az úton rohangáltak vagy éppen az út egyik oldaláról a másikig kiabáltak egymással. Hiába, ez volt az első szeptemberi hétfő, amit mindenki hivatalosan is utált. 

Mi nem sulibusszal mentünk, hanem gyalog, ugyanis a suli csak pár saroknyira volt tőlünk, így 10-15 perces séta alatt oda lehetett jutni. A járdán egymás mellett csendesen sétáltunk, és éreztünk a tarkónkon az itteni gyerekek tekintetét, amint minket méregetnek. Chris-t ez annyira nem zavarta, ugyanis mindig is élvezte ha megnézték, főleg ha azok lányok voltak. 

Mire az iskolához legközelebbi sarokhoz értünk, Chris felém fordult.

- Figyu, én odamegyek a velem egykorúakhoz lespannolni, ok? - meresztett rám bociszemeket.

- Ja, oké, persze... - motyogtam valami ehhez hasonlót, ugyanis az émelygés szélén álltam. - Szia.

- Csá! Találkozunk otthon - mondta, majd el is indult egy csoport felé, ahova - láthatóan - már rögtön be is fogadták.

Én tovább sétáltam egyedül, majd mikor a suli elé értem, megtorpantam egy pillanatra. Az óriási iskola küklopszként tornyosult felém. A magasból méregetett. 

- Na jó. Vágjunk bele... - biztattam magam alig hallhatóan, miközben a szédülés egyre erősebb lett.